bestslots.app
A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző, gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerű nőkkel akadt dolguk. Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad.
De értsd meg, hogy szó sincsen minderrôl, hát persze, hogy erôsebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szól, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sôt, gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteirôl, temiattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magad, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és megsimogathassam. A kis nyúl elôbb húzódozik a piszkafa elôl; orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán usgyi, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba. Utánamegyek, és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszkedsz és félsz, mint az imént. Persze ez érthetô a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengzô vadállatok mohósága rejtôzhet, és amely nem tudja megérteni az erôsebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és altruizmusát.
A mélység, ahonnan jöttök, önmagában megbízhatatlan. Fegyelem is kell és forma. Lemértétek már magatokat? Egyszer már széttéptétek Orfeuszt, aki a vadállatokat szelídítette bölcs énekével. Orfeuszt nem támaszthatjuk fel többé – de legalább legyünk szelídült görög vadállatok. Tanuljatok meg görögül! " Így szóltam hozzájuk, és eltüntettem őket. Néha rövidebben bántam a szavakkal. Nem mind érdemeltek ennyi beszédet. A hazugok például, a tudva ferdítők vagy a zagyván jóhiszemű hamisítók. A ravaszul megfontoltak, akik szándékosan zavart akartak kelteni, és a lagymatagon pongyolák, akik nem tudták pontosan, hogy mit akarnak, és nem is akarták tudni. Ezekkel kurtán végeztem. Eltűntek egy pillanat alatt, és utána fellélegzett a papír. Feladatom nem volt valami hálás. Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Üldöztem a gyengeséget, nem tűrtem a hazug vigasztalódást. Kés, korbács és számok – emlékeztem, hogy ez az élet. Tudtam, hogy eszerint kell élni: nyitott szemmel, keményen és szomorúan.
Időközben újrakezdtem a sportolást, amit covid-betegség és egy sérülés miatt nem tudtam csinálni hónapokig. Ezzel a lépéssel máris enyhült valamit rajtam a függőség szorítása, de még mindig fogságában voltam. A lelkivilágom kiegyensúlyozottabb lett tőle és már kevésbé lettem a szenvedélyeim rabja. Ugyanakkor a továbbiakban is megmaradt a stressz enyhítési eszközének és a belső fájdalmat tompító eszköznek. Egy ideig szinte mindennap toltam, aztán nem mindennap, de tiszta hét akkor sem volt. Ennek ellenére továbbra is ott volt bennem, hogy abba akartam hagyni, igazi függő módjára mindig az volt a fejemben, hogy "na most utoljára, aztán abbahagyom" és persze ment tovább a dolog. Viszont ebből a sok önmagamnak ígérgetésből lassacskán megért az elhatározás arra, hogy újra itt legyek, hiszen minden eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy akkor tudtam előrelépni a függőségemmel való küzdelemben, amikor nem egyedül voltam a problémáimmal, hanem legalább az internetes fórumokon csatlakoztam a sorstársaimhoz és nyíltan beszéltem a nehézségekről.
Egyszerre ijedten láttam, hogy az, ami eddig csak nipp volt és szobadísz, az angol butaság megmozdul. Világok sorsát intézte. A tétlenség akcióba lép. Dreadnoughtok nőttek belőle. Elképzelhetik, mennyi dreadnought. Ekkor új felfedező útra indultam. Tulajdonképpen csak egy illetlen gesztust tettem. Hátat fordítottam az emberiségnek. Vannak pillanatok, mikor nagyon örülök ennek. Én vagyok ma az egyetlen ember, az egyetlen sziget, az egyetlen remete. Olyan egyedülvaló, mint egy igazi költő. Nem tudom, mi történik, de nem is vagyok kíváncsi rá. Mostanában semmi pénzért sem lehet ilyen magányt vásárolni. Nincs talpalatnyi hely a mappán. A föld piros, az ég kékje szürke a füstgomolytól, a tenger fekete. Mondhatom, alaposan összekevertétek a színeket a föld palettáján, mióta nem vagyok köztetek. Megmérgeztétek a tenger vizét is ─ az igazi kék vért ─ aknákkal, mikrobákkal, spirochétákkal, teleköptétek beteg nyálatokkal, szifilisszel fertőztétek meg. A szűz tenger vérbajos. Sokszor úgy rémlik, hogy nem is tudományos expedíciót vezetek.
Szóval itt vagyok, felvettem a kesztyűt. Mi a tanulság a korábbiakból? Számomra a legfontosabb most az, hogy ne legyenek irreális elvárásaim magammal és az élettel kapcsolatban. Javulni fog pár dolog a folyamat során? Igen. De nem fog varázsütésre megváltozni az élet. Nem kell csodákat várni, hiába ígérik sokan a különböző önsegítő fórumokon az ilyesmit. Egyszerűen csak mindig a mai napra kell koncentrálni és ha ma nyugodtan mehetek aludni, az már jó. Ennél többre nincs is szükségem most. Kitartást mindenkinek!
Mindez nyilvánvaló. Hiszen már tanulmányomban is említettem, hogy a verset "mások merőben más módon fejtegetnék" és az egyéni felfogásnak még mindig tág tér jut. Az ilyen remekművek igazi nagysága éppen abban van, hogy mindnyájunkban a saját érzéseinket keltik fel, szinte személyesen fordulnak hozzánk. Hogyne különböznénk egymástól a részletekben, különösen mikor újra költjük. Gellért Oszkár és Móricz Zsigmond magáévá teszi az utolsó szókra (te is... ) szóló észrevételemet, Tóth Árpád ellenben a szöveget feláldozza a zeneiségnek s két merőben idegen szót told be, kénytelenségből (ne félj... ) Tóth Árpád és Móricz Zsigmond a "Ruh"-t, mint mindenki, - én is - csenddel fordítja, nyilvánvalóan, mert egytagú szó, mint a német, Gellért Oszkár a nyugalom főnevet veszi elő, mely sokkal hosszabb, de a gyöke találóan benne foglaltatik az utolsó sorban szereplő nyugszol igében. (Akárcsak a németben Ruh-ruhest. ) Ő különben elfogadja a szív "kénytelen nyugalmáról" való alapvető felfogásomat is, melyet Tóth Árpád tagad, azon az okon, hogy "egy elfáradt vándor a maga elpihenésének vigasztaló reményét sóhajtja az esti csöndbe. "
Nekem már nagyon távoli tantim a világ. Levettem róla a kezem. Mosolyogva gondolok arra az időre, mikor lakkcipőben és frakkban álltam a dobogón, s kezemben egy hosszú nádpálcával mutogattam a villanygömbökkel világított térképet. Most újra szénával bélelem a cipőm, és rénszarvasbőrt terítek a sátramra. Kását rágok. A kása nem jó ízű, de becsületemre jobb ízű, mint az angol butaság. Az angol butaságot pedig egy időben határozottan imádtam. Ez valahogy dekoratív és kedves volt. Hozzátartozott a családi élet melegségéhez. Semmi se oly költői, mint egy buta lady merev, kék üvegtekintete. Nálunk nagyon sokan kizáróan a butaságból éltek. A nők asztalfutókat hímeztek, horgoltak, pamutfonalat gombolyítottak belőle. Hosszúra nyúlt a fonál. Senki se tudja, hány méterre, hány mérföldre nyúlt. Igaz, a butaság is hosszú volt. A férfiak pályafutása benne szunnyadt. Szerettem ezt a szellemet, a gyermekkorom szellemét, a spiritus familiaris -t, minthogy igazi angol vagyok. Tollseprővel leporolta a képeket, motozott a sarokban, festett selyemre, égetett fára, teát főzött, dalolt, bélyeget, cigarettapapírt gyűjtött, lombfűrészelt, de megmaradt a helyén.
Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.