bestslots.app
A látványvilág nem akar modernizálni, sem a teret, sem a kort nem hozza közelebb az előadás a 21. századhoz. Megmarad egy százéves történetnek, mégsem válik idegenné. Gyönyörködtet, de emlékeztet rá, hogy ez nem a jelen, hogy mégiscsak egy klasszikust nézünk. Ám ami a forgószínpad előnye, az a hátránya is, legalábbis az első felvonásban, amikor kicsit darabosan követik egymást a helyszínváltások, nem igazán függnek össze a jelenetek. Ezt a második rész már orvosolja, szépen egymásba szövődnek a különböző szálak. De a két felvonás más tekintetben is különbözik egymástól: míg az elsőben inkább egy lassabb, nagyvonalúbb történetvezetést látunk, ahol a szórakozásnak és a szabadságnak jut több tér, a másodikban hirtelen erővel tör be a szereplők életébe a náci propaganda. Ez a hirtelenség egyrészt jelzi, hogy milyen váratlanul jöhetett ez a változás a valóságban is, másrészt viszont kicsit didaktikusabbá válik tőle a történet. Bár az szerencsére távol áll az előadástól, hogy nagyon szájbarágós legyen, egyszerre akar szórakoztatni és üzenetet is átadni az emberségről, a kettő pedig nem mindig kerül egyensúlyba.
"Francba a kötényt, a seprűt, a port Öltözz, mert vár az éj Az élet kabaré, igen Vár rád a kabaré"
Clifford Bradshaw (Brasch Bence) amerikai íróval egymásba botlanak, és amikor Sally – nem tudni pontosan, kitől – terhes lesz, közös élettel kísérleteznek, de a háború előszele szétválasztja őket. A darab a náci eszmék ijesztő sötétjével zárul. A teret Cziegler Balázs díszlete tölti meg egy mindig új formát találó "kirakós játékkal", így a színpad átváltozásai is részévé válnak az előadásnak. A mozgó díszletelemek átalakulása mulatóvá, szobabelsővé, utcaképpé, pályaudvarrá jól bejátszható tereket nyit meg, vagy addig olyan eldugott helyeket fed fel, ahonnan Sally és Cliff bele tudják üvölteni a fájdalmukat és örömüket egy-egy vonat sikolyába. A forgó díszletváltozások úgy hajszolják a játékteret, ahogy Berlin is változik és a benne élő emberek: az első felvonásban az éjszakai élet spleenes élvezetszomja, a második felvonásban az egyre erősebb terror és félelem adja a ritmust. Szinte minden képnek állandó szimbóluma a díszletben tekergő kisvonat, amely a szín fölött kanyarogva emlékeztet a pezsgő életre vágyók folyamatos érkezésére, majd a náci hatalomátvétel miatti menekülésre és a deportálásokra.
Azonban még így is könnyű beleborzongani annak a gondolatába, hogy milyen változások mehettek végbe a náci térhódítással. Fontos-e ma az eredeti kontextusában nézni a klasszikusokat? Az ember természeténél fogva vonzódik a régi dolgokhoz, szeret a múlton merengeni. A Kabaré talán azért is olyan népszerű, mert megadja ezt a nosztalgiát, miközben valahogy még mindig modern. Persze a regény korában ez a történet még nem nosztalgia, hanem nagyon is a mindennapi valóság volt. Mára viszont mindenki számára ismertek a II. világháború borzalmai, így egyszerre válthat ki borzadást és reményt a nézőben, hiszen olyan emberekről szól, akik elveszettek a saját világukban – sokaknak ismerős lehet ez a helyzet napjainkban is. "Hátradőltek, élvezték a műsort? Elfelejtették a gondjaikat? " Bár a kívülállás bizonyára megmarad a nézőben, mivel nem egy mai történetet néz, de lenyűgözőek a kellékek, a díszlet, így egyszerre vonódik be az eseményekbe, és távolodik el tőlük. A konferanszié a musical elején és a végén jelzi is ezt: itt elfelejtődnek a gondok.
A nyolc Oscar-díjat nyert filmváltozat 1972-ben készült el Bob Fosse rendezésében, Liza Minnellivel a főszerepben. A film népszerű betétdalai, a Money-Money, a Mein Herr és a Kabaré legendássá váltak. A közleményben Béres Attilát idézik, aki kiemelte: a Kabaré minden korban felkiáltójelként, figyelmeztetésként kell, hogy az alkotók és a nézők útjába kerüljön. "Az előadás legfontosabb szimbóluma egy vonat, amelyre fel lehet szállni, alá lehet ugrani, vagy itt is lehet maradni… Hogy ki mit választ és miért, erről szól a Kabaré " – mondta a rendező. "Béres Attila szorongó óvatossággal, s mondhatni gyógypedagógiai érzékenységgel kerüli el az elmúlt években annyiszor átélt közösségi megszégyenülés esélyét azzal, hogy a "holnap"-ról szóló, gyönyörűen kezdődő dal dübörgő indulóvá válása után nem engedi "szóhoz jutni" az elkábult közönséget, hanem azonnal lecsap a pillanatra, s indítja a következő jelenetet. Pedig a tömegpszichózis által előhívott, körül nem néző, semmit nem értő, vastapsos lelki alázkodás most is el akar kezdődni.
Itt minden szép. És erre rímel az előadás is: célja, hogy szép legyen, hogy a művészettel kicsit kiragadja a nézőt a mindennapokból. Kifejezetten el akar távolítani a mától, közben mégis érezzük, hogy szólhatna ez a jelenről is. Úgy tart tükröt, hogy a néző nem magát nézi benne. Szórakoztat, de szembesít azzal, hogy az ember szörnyű és szép is. Valahol talán ez a művészet célja, és talán ezért nézik meg ma is több ezren a klasszikusokat.
A Béres Attila rendezte előadásban a zenére összességében nem lehet panasz. A zenekar remek, Szilágyi Csenge pedig mindkét felvonás végén hatalmasat énekel. Sikeresen felelevenedik a " régi barátság", létrejön a nosztalgikus ábrándozás. Szilágyi Csenge Sallyje egyébként kevésbé kelekótya, mint például a filmbeli, már az előadás legelején tele van fájdalommal és szorongással – ez árnyalja a karaktert, érdekesebbé és talán kevésbé idegesítővé is teszi. Eközben Kern András jelenléte a színpadon egyszerre rendkívül szórakoztató és fájdalmas, épp mikor mire van szükség. Az ő alakítása által válik Schulz úr az előadás tragikus hősévé. A díszlet is grandiózus és gyönyörű, legyünk akár a berlini pályaudvaron, akár a Kék Angyal mulatóban, akár Schneider asszony házában. A forgószínpad hatalmas terét óriási, légies, élethű díszletekkel töltik ki. Itt nem a jelzésértékűség a cél, hanem az atmoszférateremtés, hogy valóban a korabeli helyszíneken érezze magát a néző, ami az erős hanghatásokkal együtt meg is valósul.
Ha valaki hiába locsolja és ápolja növényeit, és azok kirohadnak, akkor csoda, hogy ilyen tapasztalatokkal a vágott virágban leli örömét? Az ültetetthez reményt kell magunkba táplálni, hogy gondozásunknak meglesz a gyümölcse. Ha keresünk, mindig találunk különbségeket ember és ember között, ami elidegeníthet bennünket akár olyan személyektől is, akik éveken keresztül támogattak és szerettek minket. Vihar előtt nem csend van, hanem nyüzsi. A villámokat nem üres utcákkal várjuk, hanem ész nélkül rohangálunk, mintha nem lenne holnap. Itt a második felvonás vége a vihar, mikor először apró, majd egyre nagyobb léptékben indul meg a fasizálódás, aminek kontrasztja az első felvonásban állatfejes maszkokban bulizó tömeg. Menni vagy maradni? "Á, ők csak gyerekek, játszanak" – hangzik el Schultz szájából a mondat a horogkeresztes karszalagot viselő éjszakai kergetőzőkre. Menni vagy maradni? Maguk nem élhetnek szabadon ebben az országban? Hiszen azt csinálnak, amit akarnak – szólal meg Ernst Ludwig náciszimpatizáns karaktere a színpad oldaláról, miután a Konferanszié egy majomnak öltözött táncoslánnyal "majomkodik", miközben arról énekel, hogy ha mi is ismernénk, értenénk, hogy miért szereti.